Kjerag túra + 5. hét

Vasárnap elhatároztuk, hogy ellátogatunk a környék egyik legjobb helyére, a Stavangertől egy kb. 100-150 km-re levő Kjeragboltenhez. Az időjárás gyönyörű volt, ezen felül még erősen - ha nem a legerősebben - éreztük a szombati napon szétégett bőrünket.

Silje jött értünk a nővére kocsijával, aztán egyenesen Sandnesnek vettük az irányt, természetesen az autópálya le volt zárva valamilyen baleset miatt már az elején, úgyhogy ilyen-olyan kerülőutakra kényszerültünk, de nem igazán jelentett ez vészes időkiesést. Sandnes után kezdett igazán jó idő lenni, így gondoltuk Daniellel, hogy amikor megállunk tankolni, akkor veszünk egy flakon naptejet, hogy ne égjünk szarrá, mint az előző nap.

Meg is vettük, örültünk is neki.

Az úton tovább Byrkjedal felé egyszerűen egy csodaszép tájra keveredtünk. Egymást követték a tavak a völgyben és a legszebb az volt, hogy teljes szélcsend volt, így a tavak, mint nagy tükrök, hajszálpontosan visszaverték a hegyek és a felhők képét. A szép füves, tavas táj aztán idővel egyre inkább kezdett átmenni Gyűrűk Urás-orkos köves tájba, aztán egy idő után csak követ láttunk.

Egy bizonyos szakaszon kifejezetten viccesen néz ki az út környéke, mert a sok turista úton-útfélen megéll kővárat építeni, így az ember gyakorlatilag kővárak között vezet.

2 órás vezetés után végre megérkeztünk a Kjerag-túra aljához, a némi realitásérzékkel Sasfészeknek hívott turistacentrumhoz.

Innen toronymagasan indult felfelé a túra útvonala. Hálát adtam magamnak, hogy anno mág otthon elraktam a túrabakancsomat, nagyon jó szolgálatot tett. Máskülünben én is úgy jártam volna, mint szegény elsőtúrázó Jebb barátom, aki egy hajszálkönnyű "fényesgyöngyhalász" vagy "nájkí" edzőcipőben zúzta le a túrát ás utána másnap meg sem bírta mozdítani a lábát.

Maga a túra négy vagy öt igen meredek kaptatóból áll és a közöttük levő átvezető szakaszokból.

Már az első kaptató megmászása után tudatosul az emberben, hogy itt nem babra megy a játék, itt ugyan bármikor leeshet, és az égvilégon senki nem fog tudni neki segíteni, vagy csak nagyon nehezen, mivel ha lezuhan, akkor vagy szörnyethal vagy majdnem képtelenség érte lemászni, arról nem is beszélve, hogy a helikopter itt szóba sem jöhet bizonyos helyeken. Talán ezért is volt a túra sokkal jobb, fegyelmezettebb a preikestoleninél, mivel ide nem jön el mindenki, illetve aki eljön, az is tisztában van a túrázás mikéntjével nem csak nyomul felfelé vagy lefelé, ahogy a Preikestolenen történik. Ehhez képest a Preikestolen egy tömegnyomor. Monmdom ezt annak ellenére, hogy a srácoknak a kőnél sorba kellett állniuk, annyian akartak a kőre állni. Ez a látvány kicsit szánalmat ébresztett bennem, nem is álltam fel a kőre. Egyrészt szánalomból, másrészt úgy gondoltam, hogy majd legközelebb a Cinivel, ha itt járunk, akkor fogunk felállni rá, végül nem utolsó sorban bevallom keményen befostam a kőhöz vezető út szélsségétől.

A kőhőz vezető úton találtunk kifejezetten nagy hófoltokat is, és mondani sem kell, a hócsata garantálva volt. Ezen kívül még a húfolt alá is bementünk megnézni mi van ott, hátha találunk valami skandináv Ötzit :).
A visszafele út meglepően gyors volt, azt gondoltam, hogy a sok lejtmenet miatt rázósabb lesz, tovább fog tartani, de hálistennek tévedtem. Leárkezés után válogattam Cininek pár gyönyörű képeslapot majd fogtuk magunkat és legurultunk Lysebotnba. Az út során ha 20 kanyart nem vettünk be legalább, akkor egyet sem. Jó nagy szintkülönbséget győznek le ezekkel a kanyarokkal, ezen kívül úgy hallottam, hogy a nagy szintkülönbséget energiatermelési célokra is használják, mégpedig, úgy, hogy a fent fekvő, különböző mélyedésekben elhelyezkedő tavak vizét a hegy gyomrában egy turbinakamrába vezetik, ahol az áramot termelik a generátorok, majd a víz a fjordba vezettetik természetesen a föld alatt.

Lysebotn nem egy kimondottan népes település, mindössze 4-5 ház plusz a kompkikötő. Úgy gondoltuk, hogy úgy lenne a legjobb, hogy ha komppal tudnánk hazamenni, de mikor megtudtuk az árakat, nagyon gyors egyeztetés után a visszakocsikázás mellett döntöttünk.

Visszafelé Daniel ajánlotta fel, hogy vezet, mi meg Jebbel szóval tartottuk. Mindenki hullafáradt volt, a lányok természetesen az első 5 kilométer után elaludtak, ahogy azt kell.

A hazafelé úton nem történt semmi izgalmas; tulajdonképpen megbeszéltük, hogy a héten, szerdán (azaz holnap) kéne csinálni egy nemzetközi kajanapot (ha már úgyis itt van a Gladmat, a kajafesztivál Stavangerben (www.gladmat.no) ez itt a reklám helye!). Ja meg jön gordon Ramsay is égetni, akit csak lehet. Nem tudom mit bírnak az emberek abban a pökhendi angol fickóban.

Na szóval visszatérve, terveztünk egy nemzetköi kajanapot, ahol mindenki valamilyen saját nemzeti ennivalőval lepi meg a többieket. Magyarország a klasszikusnak számító gulyáslevessel száll versenybe, a kispadra a lecsó került. A gulyáshoz már megis vettem a húst meg a többi alapanyagot, a főzés holnapra, munka utánra marad, úgyhogy holnap korán zúzok haza, kevés ebédidőt veszek ki. Hogy a többiek mit főztek az ergy későbbi, fotókkal illusztrált bejegyzésből fog kiderülni. Mindesetre az biztos, hogy a mezőnyben nem a norvégok fognak tarolni. :):)

Főleg nem a fűszerezettség kategóriában.

u.i.: A laptopon még mindig nem tudom megszokni ezt a kurva billentyűzetkiosztást, úgyhogy minden egyes bejegyzés egy heroikus küzdelem eredménye, tehát az esetleges elütéseket kérem szépen megértéssel kezeljétek :)