Hogyan zúzd szét magad egy kellemes túra keretében - Vasárnap történései

Ígéretemhez híven most megírom a tegnapi, azaz a vasárnapi nap történéseit is.

Kifejezetten sok dolog történt, egy kis gikszert leszámítva tökéletesen jól sikerült a nap.

Az előző hét folyamán szerveztünk egy túrát, amire végül a házunk lakóin kívül a másik szervező srác meg a barátnője jött el, tehát voltunk cakkumpak heten ha nem csalnak a számításaim.

A túra maga a Preikestolenre vezetett, ami Stavanger egyik jelképe, és sajnos könnyű megközelíthetősége miatt elég sokan látogatják, így ha valaki úgy akar feljutni, hogy alig van rajta kívül ember a csúcson, akkor nagyon hajnalban kell indulnia. Természetesen mi nem hajnalban indultunk el, a délelőtt 11-es kompot is éppencsak elértük. Később ezért nagyot szívtunk a tömeggel, de hát ez van, így jártunk.

A kompút alatt csodálatos idő volt, minden hegyet lehetett látni, a kilátás pazar volt és már itt elkezdtünk sülni. Én természetesen a kora reggeli időjárás miatt hosszú nadrágot húztam a túrázáshoz, amit azokban a percekben nagyon nagyon megszenvedtem, mert iszonyú meleg volt.

Persze, amikor a kompozás és az utána levő buszozás után felértünk a hegyekbe, ott már sokkal inkább hasznát vettem a hosszúnadrágnak, mert kezdett hűvösödni a levegő. Kigyönyörködtük magunkat, megvolt mindenkinek pisi-kaki, ami kell, aztán utunkra indultunk, hogy megmásszuk a hegyet. Maga a Preikestolen (Prédikálószék) egy kb. 1,5 órás (gyakorlottabbaknak 1-1 óra 15 perces) séta a Preikestolhytta nevű hegyxi fogadótól, ahol a busz letesz. Az ösvény keményen emelkedik, és a terep is eléggé változatos, tehát, aki nem hülye az bakancsban járja végig a távot.

Ha a tömeget leszámítjuk, maga az út egyszerűen gyönyörű, a lélegzet is eláll útközben. Az űt elején volt 2-3 igazán nagy emelkedő, majd ezek után felértünk egy fennsíkszerű részre, ahonnan már csodás kilátás nyílt a szomszéd magaslatokra, és egy idő után a Lysefjordra is. A fennsíkos részen útközben találni két tavat is, amelyekben fürödni is lehet, persze csak ha fókabőrünk van. :)

A csúcs elérésekor már rengetegen voltak ott, gyakorlatilag tele volt a kőperem.

Eltöltöttünk ott vagy egy 40 percet, majd elindultam megkeresni a preikestoleni geoládát, hogy a már másfél éve nálam levő utazó geoérmét elhelyezzem benne. No és itt kezdődött számomra a nap nehezebb része.

Történt ugyanis, hogy miközben másztam felfelé a hegyen a láda irányába, az egyik mászás közben az éppen a testsúlyomat tartó jobb lábam megcsúszott az éles kőperemen és jól fenékre, majd oldalra estem. Ez még nem is lenne baj, történik ilyesmi sokszor, de sajnos az éppen fellépő bal lábam viszont ott maradt, ahova léptem, így volt szerencsém szem- és fültanúja lenni, ahogy szépen kifacsarodik a térdem.

Na, vicces, de annyira fájt, hogy még ordítani sem volt erőm. Csak a csillagokat láttam percekig, de azokból sokat. És utána jött az elképedés, hogy tőlem egy 3 méterre ott ül egy nő, aki végignézte az egészet, és egy büdös szót nem szólt, csak nézett. Se egy "How are you? Are you ok?", semmi az égvilágon, csak nézett. Hát mondom neki bazdmeg, hogy még mukkani sem tudsz.

Jól elfetrengtem vagy 15 percig, aztán folytattam tovább utamat a láda felé, immár sántán, magamban sziszegve. Sajátos érzés volt csillagokat látva mászkálni tovább felfelé.

A láda végül meglett, könnyű rejtés volt, és az érmét is probléma nélkül regisztráltam.

Ezek után találkoztam a többiekkel, akiket felhívtam, hogy induljanak el, mert én összetörtem magam és sántán úgyis utólérnek. Utól is értek, sőt még, hogy örömünk fokozódjon Danielnek is kiment a bokája lefelé menet.

án először azt hittem, hogy soha nem fogok lejutni a hegyről, annyira fájt, de aztán csodélkozva tapasztaltam, hogy mégse tekeredhetett nagyon meg, mert rá tudtam állni, sőt később az esetleges terhelést is jól bírta a térdem.

Leérkezésünk után fogtuk magunkat és kiültünk a fogadó elé pihenni egy kicsit a napsütésben, majd ettünk-ittunk egy keveset.

Daniel és Vilde lementek a fogadótól egy kissé lejjebb fekvő tóhoz, mi meg Yernarral ott maradtunk dögleni a fogadó előtti padokon. Ennek hála természetesen lekéstük az utolsó buszt, ami a komphoz vitt volna minket.

Pontosabban foglamazva nem lekéstük, hanem annyi ember várakozott rá, hogy nem fértünk fel a buszra. Így hát elkezdődött az egyéni szervezés. ahogy megtudtuk, hogy nem férünk fel a buszra, szinte rögtön fogtam egy kocsit két kis ázsiai csókával, akik a komphoz mentek, így Daniel és Vilde rögtön el tudtak menni, mi meg ketten maradtunk, bízva abban, hogy ugyanilyen gyorsan sikerül találni majd egy másik kocsit. Hát persze nem sikerült.

Sorra jöttek a gyengébbnél gyengébb kifogások, de a legnagyobb forma az az öreg házaspár volt, ahol az öreg felvett volna minket, az öreganyó viszont kijelentette, hogy ő nem járul hozzá. Viccesen nézett ki, remegett az ajka a félelemtől. De hogy mitől félt arról fogalmam sincs.

Lehet, hogy Yernarnak nem kellett volna a kazah ábrázatával cigiznie, miközben én őket győzködtem.

Végül egy norvég testvérpár vett minket fel, egy brutálisan nagy, piros színű terepjáróval. Nagyon jófejek voltak, egészen stavangerig jöttünk velük. Visszafelé a kompúton nagyon szép idő volt megintcsak, csak a szél fújta az embert nagyon.

Hazaérkeztünk és egy jó kis zuhany után benyomtam egy jó kis Vilde féle lazannyát a hűtőből, majd skypeoltam, aztán bealudtam nagyon. A lábam természetesen maximum üzemmódban fájt.

Most mikor írom ezeket a sorokat, már kevésbé fáj, de valószínű, hogy egy ideig még nem igazán fogok futkározni vele. Remélem a következő hétvégére megjavul annyira, hogy végig tudjam vinni a Kjerag túrát, mert igazán szeretnék basejumpereket látni élőben.

Na szerintem mostanra elég volt ennyit írnom, viszlát a következő bejegyzésig, addig is jöjjön néhány kép: