A történet vége

Köztudott volt, hogy előbb vagy utóbb eljön ez a nap. Befejezem itt a pályafutásom erre a nyárra és lassan indulok haza. Holnap (vagyis már ma) még dolgozni fogok egy kicsit, de a nap nagy része adminisztratív dolgokkal fog telni és még egy utolsó találkozót is beszerveztek nekünk ezúttal nem a térképészek, hanem a programozók akarják látni az elkészólt rendszert plusz meghívnak minket ebédelni. Nem sokkal utána valószínúleg elbúcsuzunk a kollegáktól (ki tudja, lehet hogy valamelyikük még tortát is süt az alkalomból, hogy véget ért a munkánk, ezáltal lesz még egy alkalom leülni, beszélgetni :)), majd  beülünk a taxiba és kimegyünk a reptérre. Sampath egy légcsavaros lélekvesztővel fog repülni Porsgrunnba, pontosabban Porsgrunn-Skien reptérre, én pedig biztos valami közepesen nagy bőinggel Oslo-Gardermoenba.

Ám a móka korántsem ér véget, mert ott fognak várni kedvenc unokatesóm és a barátja, akikkel még együtt töltöm a hétvégét Oslotól északra, Elverumben.

A repülőm Budapestre hétfőn repül. Kicsit furcsa lesz hazatérni. nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan megszokom az itteni környezetet. Hiányozni fog nagyon.

így visszagondolva, nagyon nagy húzás volt a vállalat részéről, hogy a belváros kellős közepén biztosítottak nekünk szállást. Nagyon kellemes napokat szereztek nekünk evvel.

Ma voltunk meginni egy-két sört megünneplendő néhányunk utolsó napját és a beszélgetések közben kiderült, hogy a világ kisebb, mint hinném. Történt ugyanis, hogy az Oslo közelében élő ismerőseim és az itteniek, nem is egy szálon ismerik egymást. Ezt álmomban sem gondoltam volna.

Nehéz lesz itthagyni ezt a helyet, de már otthon is jó lesz végre!

Na most megyek is aludni, több ma nem fog összejönni.

viszlát

u.i.: Ezt a számot még belinkelem mindenki nagy örömére.

Gladmat a gasztronómiafesztivál - sufni kiadás 1. nap

Július 28-31. között rendezték itt nálunk Skandinávia állítólag legnagyobb gasztrofesztiválját, a Gladmat-ot.
Az eseményről sokat elárul, hogy a sztárvendég Gordon Ramsay volt, így nagyon nem is erőltettük a részvételt, csupán egyszer látogattunk le a kikötőbe. Akkor is csupán csak kis adagokat láttunk annál magasabb árakért és egy halom embert és töméntelen szemetet. Szóval nem kifejezetten lopta magát a Gladmat a szívünkbe.
Persze mi sem vagyunk hülyék, hogy unatkozzunk és még a Kjeragról hazafelé a kocsiban elhatároztuk, hogy rendezünk egy "mini Gladmatot" a házunkban.
Tekintve, hogy az ismerősi kör lefedi a világ egy jó részét, nagy gasztronómiai izgalmakra számíthattunk.
Az első alkalomra múlt hét szerdán került sor, amikor is "csak" kb. tizen lehettünk jelen. Pontosabban:
Silje, Vilde, Daniel (norvégok), Sampath (Sri lankai), Maru (venezuelai), Sana (pakisztáni), Jens (német), Jebb (Fülöp-szk. - kanadai), és Tamás a magyar.
A sort a gulyáslevesem kezdte, ami kénytelen vagyok bevallani, jobban sikerült mint a mamáé otthon (bocsi! :)).
Ez volt életem első gulyáslevese, ami ráadásul osztatlan sikert aratott a jelenlevők körében.

Aztán jött Sampath currys csirkéje, ami leszámítva, hogy iszonyatosan csípős volt nagyon ízletes volt.

Miután minden tüzet kiokádtunk magunkból, következett a Daniel és Silje által készített norvég étel, ami karalábéfőzelékből, valami spec. kolbászból, oldalasból és gombócból állt.

A terített asztal az első napon. A közelebbi kék fazékban a Jebb által készített filippínó étel található, ami csirke és marha volt valami spec. kísérettel, ami leginkább ecetre emlékeztetett.

És egy két további kép:

Előadás

Holnap lesz a programunk bemutatója és a beszámoló, úgyhogy kérek mindenkit, gondoljon ránk!
Utána már csak az uncsi dokumentációírás és esetleg néhány új ötlet megvalósítása (a jewtubeon láttam egy-két elég penge megoldást), aztán nyomás Csilláékhoz, majd haza.
Mindenkinek nyugodalmas jóéccakát!

Kjerag túra + 5. hét

Vasárnap elhatároztuk, hogy ellátogatunk a környék egyik legjobb helyére, a Stavangertől egy kb. 100-150 km-re levő Kjeragboltenhez. Az időjárás gyönyörű volt, ezen felül még erősen - ha nem a legerősebben - éreztük a szombati napon szétégett bőrünket.

Silje jött értünk a nővére kocsijával, aztán egyenesen Sandnesnek vettük az irányt, természetesen az autópálya le volt zárva valamilyen baleset miatt már az elején, úgyhogy ilyen-olyan kerülőutakra kényszerültünk, de nem igazán jelentett ez vészes időkiesést. Sandnes után kezdett igazán jó idő lenni, így gondoltuk Daniellel, hogy amikor megállunk tankolni, akkor veszünk egy flakon naptejet, hogy ne égjünk szarrá, mint az előző nap.

Meg is vettük, örültünk is neki.

Az úton tovább Byrkjedal felé egyszerűen egy csodaszép tájra keveredtünk. Egymást követték a tavak a völgyben és a legszebb az volt, hogy teljes szélcsend volt, így a tavak, mint nagy tükrök, hajszálpontosan visszaverték a hegyek és a felhők képét. A szép füves, tavas táj aztán idővel egyre inkább kezdett átmenni Gyűrűk Urás-orkos köves tájba, aztán egy idő után csak követ láttunk.

Egy bizonyos szakaszon kifejezetten viccesen néz ki az út környéke, mert a sok turista úton-útfélen megéll kővárat építeni, így az ember gyakorlatilag kővárak között vezet.

2 órás vezetés után végre megérkeztünk a Kjerag-túra aljához, a némi realitásérzékkel Sasfészeknek hívott turistacentrumhoz.

Innen toronymagasan indult felfelé a túra útvonala. Hálát adtam magamnak, hogy anno mág otthon elraktam a túrabakancsomat, nagyon jó szolgálatot tett. Máskülünben én is úgy jártam volna, mint szegény elsőtúrázó Jebb barátom, aki egy hajszálkönnyű "fényesgyöngyhalász" vagy "nájkí" edzőcipőben zúzta le a túrát ás utána másnap meg sem bírta mozdítani a lábát.

Maga a túra négy vagy öt igen meredek kaptatóból áll és a közöttük levő átvezető szakaszokból.

Már az első kaptató megmászása után tudatosul az emberben, hogy itt nem babra megy a játék, itt ugyan bármikor leeshet, és az égvilégon senki nem fog tudni neki segíteni, vagy csak nagyon nehezen, mivel ha lezuhan, akkor vagy szörnyethal vagy majdnem képtelenség érte lemászni, arról nem is beszélve, hogy a helikopter itt szóba sem jöhet bizonyos helyeken. Talán ezért is volt a túra sokkal jobb, fegyelmezettebb a preikestoleninél, mivel ide nem jön el mindenki, illetve aki eljön, az is tisztában van a túrázás mikéntjével nem csak nyomul felfelé vagy lefelé, ahogy a Preikestolenen történik. Ehhez képest a Preikestolen egy tömegnyomor. Monmdom ezt annak ellenére, hogy a srácoknak a kőnél sorba kellett állniuk, annyian akartak a kőre állni. Ez a látvány kicsit szánalmat ébresztett bennem, nem is álltam fel a kőre. Egyrészt szánalomból, másrészt úgy gondoltam, hogy majd legközelebb a Cinivel, ha itt járunk, akkor fogunk felállni rá, végül nem utolsó sorban bevallom keményen befostam a kőhöz vezető út szélsségétől.

A kőhőz vezető úton találtunk kifejezetten nagy hófoltokat is, és mondani sem kell, a hócsata garantálva volt. Ezen kívül még a húfolt alá is bementünk megnézni mi van ott, hátha találunk valami skandináv Ötzit :).
A visszafele út meglepően gyors volt, azt gondoltam, hogy a sok lejtmenet miatt rázósabb lesz, tovább fog tartani, de hálistennek tévedtem. Leárkezés után válogattam Cininek pár gyönyörű képeslapot majd fogtuk magunkat és legurultunk Lysebotnba. Az út során ha 20 kanyart nem vettünk be legalább, akkor egyet sem. Jó nagy szintkülönbséget győznek le ezekkel a kanyarokkal, ezen kívül úgy hallottam, hogy a nagy szintkülönbséget energiatermelési célokra is használják, mégpedig, úgy, hogy a fent fekvő, különböző mélyedésekben elhelyezkedő tavak vizét a hegy gyomrában egy turbinakamrába vezetik, ahol az áramot termelik a generátorok, majd a víz a fjordba vezettetik természetesen a föld alatt.

Lysebotn nem egy kimondottan népes település, mindössze 4-5 ház plusz a kompkikötő. Úgy gondoltuk, hogy úgy lenne a legjobb, hogy ha komppal tudnánk hazamenni, de mikor megtudtuk az árakat, nagyon gyors egyeztetés után a visszakocsikázás mellett döntöttünk.

Visszafelé Daniel ajánlotta fel, hogy vezet, mi meg Jebbel szóval tartottuk. Mindenki hullafáradt volt, a lányok természetesen az első 5 kilométer után elaludtak, ahogy azt kell.

A hazafelé úton nem történt semmi izgalmas; tulajdonképpen megbeszéltük, hogy a héten, szerdán (azaz holnap) kéne csinálni egy nemzetközi kajanapot (ha már úgyis itt van a Gladmat, a kajafesztivál Stavangerben (www.gladmat.no) ez itt a reklám helye!). Ja meg jön gordon Ramsay is égetni, akit csak lehet. Nem tudom mit bírnak az emberek abban a pökhendi angol fickóban.

Na szóval visszatérve, terveztünk egy nemzetköi kajanapot, ahol mindenki valamilyen saját nemzeti ennivalőval lepi meg a többieket. Magyarország a klasszikusnak számító gulyáslevessel száll versenybe, a kispadra a lecsó került. A gulyáshoz már megis vettem a húst meg a többi alapanyagot, a főzés holnapra, munka utánra marad, úgyhogy holnap korán zúzok haza, kevés ebédidőt veszek ki. Hogy a többiek mit főztek az ergy későbbi, fotókkal illusztrált bejegyzésből fog kiderülni. Mindesetre az biztos, hogy a mezőnyben nem a norvégok fognak tarolni. :):)

Főleg nem a fűszerezettség kategóriában.

u.i.: A laptopon még mindig nem tudom megszokni ezt a kurva billentyűzetkiosztást, úgyhogy minden egyes bejegyzés egy heroikus küzdelem eredménye, tehát az esetleges elütéseket kérem szépen megértéssel kezeljétek :)

Tengerparti móka - szombat

A szombati napon a főszerep a tengerparté volt. Solastrandennel kezdtünk, majd mikor ott beborult felautóztunk egy másik tengerpatra, aminek Sandebukten a neve. Van egy vagy kettő betonbunkeres fotó is, amiket Sola-n készítettem. Hű emlékei a háborús időknek. Ezek a bunkerek az akkoriban épített ún. Atlanti-fal északi részéhez tartoztak. Solan elég sok van belőlük.

Sandebukten egy nagyon kellemes tengerpart, finom homokkal, kellemes dűnékkel. A víz is kivételesen meleg volt és a medúzákat leszámítva nagyon kellemes volt benne úszkálni. Viktor barátunknak időközben érkezett még két hölgyismerőse, akik a legnagyobb örömünkre hoztak mobil grillt és egy csomag virslit, meg hotdog kifliket, plusz az alábbi képek egyikén látható kis vakarcsot.

A tengerparti lazulás után rendbeszedtük magunkat otthon és elhatároztuk, hogy kipróbáljuk Stavanger indiai éttermét. Nagyon jóízűt ettünk és különösen jó volt, hogy megtalálták az étteremben a kényes egyensúlyt a mennyiség és a minőség között, így közepes mennyiségű, kiváló ételt fogyaszthattunk el.

Ezután bementünk a moziba megnézni az Inception c. L. DiCaprio főszereplésével készült filmet angol nyelven, norvég felirattal. Csak úgy mint az itteni TV-ken mindenhol. Ezért tudnak ezek ilyen jól angolul.

A filmet nem véleményezem, mert az egész napos fáradtságommal bevallom őszintén, belealudtam. Amíg fennt voltam koncentráltam de a film eleje elég elvontnak tűnt. Utána hazamentünk és rögtön ágyba vágódtam mint a gerely.

Amiért itt vagyok röviden, tömören, képekkel, fogyasztható formában

Most jöttem haza a boltból, és hála Csillának, végre megtaláltam a búzadarát, így már semmi akadálya annak, hogy egy napon tejbegrízt egyek.
A boltból hazafelé elgondolkoztam azon, hogy még nem is osztottam meg itt a blogon, hogy tulajdonképpen mit is csinálok itt kinnt (azon kívül, hogy legépelem a "kalandjaimat" és élvezem az életet), úgyhogy most egy bejegyzés következik arról, hogy tulajdonképp mi is a feladatom itt.

A vállalat, ahol dolgozom, az Északi- ás a Norvég-tenger kőolaj és földgázmezőinek az egyik legnagyobb kitermelője. Ezt egy elég kiterjedt felszíni- és tengeralatti infrastruktúrával valósítja meg. Egy ekkora kiterjedésű infrastruktúrát a hagyományos térképezés (papír alapon) módszereivel már elég nehézkes (inkább lehetetlen) leképezni, és napról napra nyilvántartani.
Azon kívül, hogy a hagyományos megjelenítésnak megvannak a maga nehézségei, új igények is felmerülnek, mint pl. a külonboző fúrótornyok, csővezetékek, kábelfektető hajók stb. adatainak interaktív lekérdezésánek lehetősége, űllapotuk folyamatos frissítése.
Erre a feladatra korábban létrehoztak már egy webes térkápászeti alkalmazást, de az embert próbálóan lassú azóta is.
És itt jövünk mi, Sampath és én, akik azt a feladatot kaptuk, hogy alkossunk meg egy teljesen új internetes alkalmazást Silverlight környezetben, a régi, csigalassú programot felváltandó.
Ez egy elég nagy kihívás volt mindkettőnk számára, mert ekkora feladatot még semelyikünk sem valósított meg eddigi pályafutása során. A komplett feladat megvalósítására 4,5-5 hetünk van, amiből most tartunk a harmadiknál. Ennek ellenére, hálajóistennek elég jól állunk.
A térképezett objektumok lehetnek többekközött:

Olajfúrótornyok








Csővezetékek








Tengeri szélenergia-farmok





...és többekközt partmenti finomítók



Az ezeket ábrázoló térképi anyagok internetes megjelenítéséért vagyunk felelősek röviden összefoglalva. Ezen kívül a szélenergia farmokat karbantartó- illetve a különböző tanker- és kutatóhajók helyzetét is dinamikusan követni fogja a rendszerünk a térképen a reményeink szerint.
Remélem majd rövidesen a rendszer működéséről is fel tudok tölteni egy videót, hogy láthassátok, hogyan működik.

Bad language, Norwegian Edition I.

Amikor az ember egy idegen országban "kénytelen" élni, akkor a ráragadt szókincsben a legnagyobb valószínűséggel az adott ország káromkodásai, csúnya szavai is megtalálhatók.
Alább jönnek az általam elsajátítottak a teljesség igénye nélkül, elbeszélős formában:

MUS magyar kiejtéssel "MŰSZ" avagy pina

A bazmeg után a második legnépszerűbb szó a maga kategóriájában. Külön érdekes, hogy a norvégok ugyanazt a szót használják mind a pina mind az egér megnevezésére.

FITTE

Ez gyakorlatilag a fent leírt szó megfelelője.

SPRUT MUS magyarul "szprűt műsz"

Mindenkinek rábízom a fantáziájára, hogy mit csinál a fenti két szó tárgyával. Ez a szó nagyrészt lefedi eme tevékenységeket. Talán leközelebb az angol "squirting pussy"-hoz áll.


SJØSAMI, magyarul "sőszámee"

Ha valakinek nagyon oda akarsz mondani, megbántani, akkor állítólag a SJØSAMI egy elég erős kifejezés ehhez. Jelentésének eredet a számi néphez kapcsolódik, akik Észak-Norvégiában és az avval határos Svéd- és Finn országrészeken élnek.
Főleg rénszarvastenyésztéssel és gyűjtögetéssel foglalkoznak. Egy kis csoportjuk él csak a tenger mellett, akik állítólag nagyon csórók. Na hát őket hívják SJØSAMI-nek.

No hát ezek volnának azok az értelmiséginek nem kifejezetten nevezhető kifejezések, amiket az itt töltött egy hónap anekdotáiból sikerült összeszedni.
Az eddigi tapasztalataimat ill a tendenciát tekintve állíthatom, hogy ez a bejegyzés egy sorozat kezdete lehet. Majd meglátjuk.

Egy gyors felépülés története

Most nézem, hogy 19-én írtam a legutolsó bejegyzésemet és úgy találtam, hogy ez a 3 napos intervallum egész kellemes a blogírás szempontjából, ágyhogy mostantól megpróbálok háromnaponta írni (márha történik olyasvalami, ami megírásra érdemes).
A hétvégén elszenvedett térdficamom rohamos sebességgel gyógyul. Nagyon meg voltam lepve, mikor már kedden teljesen rendben tudtam járni és még csak nem is fájt.
Futni azért azt még nem fogok, de a konditerembe már elmentem, és tegnap már röplabdáztam is. Nagyon remélem, hogy a hétvégén bírni fogja a Kjerag túrát is, mert nem szeretnék róla lemaradni és a base jumpereket is kifejezetten jó lenne megnézni útközben.
A héten a feladattal már a célegyenes környékén járunk, de azért még vannak kidolgozatlan részek, tehát a fejfájás augusztus 3-áig garantált. Augusztus 3-án lesz ugyanis a végső bemutatás, ahova a főnök természetesen meghívta a az osztály összes dolgozóját. Ígí tehát vagy 2 tucat térképész, geológus és geofizikus előtt kell majd bemutatnunk az elkészült webtérkép megjelenítőt. Jó lesz.
A héten az értem felelős főnök is visszaérkezett a vakációjáról. Kicsit eltartott neki a visszarázódás, de ma már nagyon elemében volt. Mindenfélét intézett és hálaistennek bebocsátást engedett a Statoil konditerembe is, szóval mostantól lehet majd munka után tovább fárasztani magunkat.
Ma is megyünk konditerembe, ide a közelbe úgyhogy holnap garantált, hogy saját magam árnyéka leszek, főleg azért mert még az előző kondizásból sem épültem fel teljesen.
Most viszont megyek, mert iszonyatosan felidegesített, hogy a nem magyar nyelvű billentyűzeten állandóan félreütök így szinte minden ötödik leütés a törlés gomb.
Ja és juteszembe, Csilla, ha ezt olvasod kérlek derítsd már ki nekem, hogy a búzadara milyen néven fut Norvégiában, mert úgy megjött a kedvem enni egy kis tejbegrízt, de mivel nem értem a zacskók zömének a feliratát, felbontani meg nem akarom őket a boltban így még nem volt alkalmam csinálni magamnak.

Hogyan zúzd szét magad egy kellemes túra keretében - Vasárnap történései

Ígéretemhez híven most megírom a tegnapi, azaz a vasárnapi nap történéseit is.

Kifejezetten sok dolog történt, egy kis gikszert leszámítva tökéletesen jól sikerült a nap.

Az előző hét folyamán szerveztünk egy túrát, amire végül a házunk lakóin kívül a másik szervező srác meg a barátnője jött el, tehát voltunk cakkumpak heten ha nem csalnak a számításaim.

A túra maga a Preikestolenre vezetett, ami Stavanger egyik jelképe, és sajnos könnyű megközelíthetősége miatt elég sokan látogatják, így ha valaki úgy akar feljutni, hogy alig van rajta kívül ember a csúcson, akkor nagyon hajnalban kell indulnia. Természetesen mi nem hajnalban indultunk el, a délelőtt 11-es kompot is éppencsak elértük. Később ezért nagyot szívtunk a tömeggel, de hát ez van, így jártunk.

A kompút alatt csodálatos idő volt, minden hegyet lehetett látni, a kilátás pazar volt és már itt elkezdtünk sülni. Én természetesen a kora reggeli időjárás miatt hosszú nadrágot húztam a túrázáshoz, amit azokban a percekben nagyon nagyon megszenvedtem, mert iszonyú meleg volt.

Persze, amikor a kompozás és az utána levő buszozás után felértünk a hegyekbe, ott már sokkal inkább hasznát vettem a hosszúnadrágnak, mert kezdett hűvösödni a levegő. Kigyönyörködtük magunkat, megvolt mindenkinek pisi-kaki, ami kell, aztán utunkra indultunk, hogy megmásszuk a hegyet. Maga a Preikestolen (Prédikálószék) egy kb. 1,5 órás (gyakorlottabbaknak 1-1 óra 15 perces) séta a Preikestolhytta nevű hegyxi fogadótól, ahol a busz letesz. Az ösvény keményen emelkedik, és a terep is eléggé változatos, tehát, aki nem hülye az bakancsban járja végig a távot.

Ha a tömeget leszámítjuk, maga az út egyszerűen gyönyörű, a lélegzet is eláll útközben. Az űt elején volt 2-3 igazán nagy emelkedő, majd ezek után felértünk egy fennsíkszerű részre, ahonnan már csodás kilátás nyílt a szomszéd magaslatokra, és egy idő után a Lysefjordra is. A fennsíkos részen útközben találni két tavat is, amelyekben fürödni is lehet, persze csak ha fókabőrünk van. :)

A csúcs elérésekor már rengetegen voltak ott, gyakorlatilag tele volt a kőperem.

Eltöltöttünk ott vagy egy 40 percet, majd elindultam megkeresni a preikestoleni geoládát, hogy a már másfél éve nálam levő utazó geoérmét elhelyezzem benne. No és itt kezdődött számomra a nap nehezebb része.

Történt ugyanis, hogy miközben másztam felfelé a hegyen a láda irányába, az egyik mászás közben az éppen a testsúlyomat tartó jobb lábam megcsúszott az éles kőperemen és jól fenékre, majd oldalra estem. Ez még nem is lenne baj, történik ilyesmi sokszor, de sajnos az éppen fellépő bal lábam viszont ott maradt, ahova léptem, így volt szerencsém szem- és fültanúja lenni, ahogy szépen kifacsarodik a térdem.

Na, vicces, de annyira fájt, hogy még ordítani sem volt erőm. Csak a csillagokat láttam percekig, de azokból sokat. És utána jött az elképedés, hogy tőlem egy 3 méterre ott ül egy nő, aki végignézte az egészet, és egy büdös szót nem szólt, csak nézett. Se egy "How are you? Are you ok?", semmi az égvilágon, csak nézett. Hát mondom neki bazdmeg, hogy még mukkani sem tudsz.

Jól elfetrengtem vagy 15 percig, aztán folytattam tovább utamat a láda felé, immár sántán, magamban sziszegve. Sajátos érzés volt csillagokat látva mászkálni tovább felfelé.

A láda végül meglett, könnyű rejtés volt, és az érmét is probléma nélkül regisztráltam.

Ezek után találkoztam a többiekkel, akiket felhívtam, hogy induljanak el, mert én összetörtem magam és sántán úgyis utólérnek. Utól is értek, sőt még, hogy örömünk fokozódjon Danielnek is kiment a bokája lefelé menet.

án először azt hittem, hogy soha nem fogok lejutni a hegyről, annyira fájt, de aztán csodélkozva tapasztaltam, hogy mégse tekeredhetett nagyon meg, mert rá tudtam állni, sőt később az esetleges terhelést is jól bírta a térdem.

Leérkezésünk után fogtuk magunkat és kiültünk a fogadó elé pihenni egy kicsit a napsütésben, majd ettünk-ittunk egy keveset.

Daniel és Vilde lementek a fogadótól egy kissé lejjebb fekvő tóhoz, mi meg Yernarral ott maradtunk dögleni a fogadó előtti padokon. Ennek hála természetesen lekéstük az utolsó buszt, ami a komphoz vitt volna minket.

Pontosabban foglamazva nem lekéstük, hanem annyi ember várakozott rá, hogy nem fértünk fel a buszra. Így hát elkezdődött az egyéni szervezés. ahogy megtudtuk, hogy nem férünk fel a buszra, szinte rögtön fogtam egy kocsit két kis ázsiai csókával, akik a komphoz mentek, így Daniel és Vilde rögtön el tudtak menni, mi meg ketten maradtunk, bízva abban, hogy ugyanilyen gyorsan sikerül találni majd egy másik kocsit. Hát persze nem sikerült.

Sorra jöttek a gyengébbnél gyengébb kifogások, de a legnagyobb forma az az öreg házaspár volt, ahol az öreg felvett volna minket, az öreganyó viszont kijelentette, hogy ő nem járul hozzá. Viccesen nézett ki, remegett az ajka a félelemtől. De hogy mitől félt arról fogalmam sincs.

Lehet, hogy Yernarnak nem kellett volna a kazah ábrázatával cigiznie, miközben én őket győzködtem.

Végül egy norvég testvérpár vett minket fel, egy brutálisan nagy, piros színű terepjáróval. Nagyon jófejek voltak, egészen stavangerig jöttünk velük. Visszafelé a kompúton nagyon szép idő volt megintcsak, csak a szél fújta az embert nagyon.

Hazaérkeztünk és egy jó kis zuhany után benyomtam egy jó kis Vilde féle lazannyát a hűtőből, majd skypeoltam, aztán bealudtam nagyon. A lábam természetesen maximum üzemmódban fájt.

Most mikor írom ezeket a sorokat, már kevésbé fáj, de valószínű, hogy egy ideig még nem igazán fogok futkározni vele. Remélem a következő hétvégére megjavul annyira, hogy végig tudjam vinni a Kjerag túrát, mert igazán szeretnék basejumpereket látni élőben.

Na szerintem mostanra elég volt ennyit írnom, viszlát a következő bejegyzésig, addig is jöjjön néhány kép: